Aranygyapjú



Az aranygyapjú története emígyen szól.
Élt Görögországban egy király, akinek istenektől származó felesége volt. Két gyermekük született, egy fiúcska, akinek a Phríxosz nevet adták, s egy leányka, akit Hellének neveztek el. A gyermekek szépek és egészségesek voltak, s a király hálás lehetett volna a halhatatlan isteneknek, hogy házában nyugalom és derű honol. De nem becsülte meg a békét és a nyugalmat, másfajta boldogságra vágyott. Elűzte házából hitvesét, és újra megnősült. Phríxosz és Hellé mostohaanyát kaptak. Az új királyné nem szerette a két gyermeket, reggeltől estig szidalmazta, kínozta őket.A gyerekek menekültek előle, és legszívesebben a palota kertjében rejtőzködtek. Amikor mostohaanyjuk nem tudta megtalál ni őket, még nagyobb haragra gerjedt, s szemére vetette a királynak, hogy ilyen csavargó gyerekeket bízott a gondjaira. Még rosszabb idők köszöntöttek a gyerekekre, amikor mostohaanyjuknak két fia született. A gonosz asszony már maga se tudta, mivel rágalmazza meg Phríxoszt, és Hellét, mit hazudjon róluk a királynak, s azt kívánta tőle, hogy még nála is szigorúb­ban büntesse őket. Félt, hogy fiainak majd osztozniuk kell a gyűlölt gyerekekkel a király vagyonán, s ezért egyre azon törte a fejét, hogyan biztosíthatná fiainak az egész királyságot. Fehér homloka mögött fekete gondolatok kavarogtak. Elhatározta, hogy elpusztítja a gyerekeket. És hogy a király előtt eltitkolja szándékát, kegyetlen tettét sokáig és alattomosan készítette elő. Titokban összehívta a környék asszonyait, és így szólt hozzájuk: - Tudom, milyen dolgos ak vagytok, és mégsem tudtok meggazdagodni csa­ládotokkal együtt nem fogytok ki a munkából, s mégis alig tölthetitek meg magtáraito­kat gabonával. Ismerem a módját, hogyan emelhetnétek háromszorosára földjeitek termését, s el is árulom nektek a varázslatot. Mielőtt bevetitek a magot, pörköljétek meg. Meglátjátok, nem lesz majd hová tennetek a sok gabonát, amit learattok. De a varázslatot ne áruljátok el senkinek, még férjeteknek sem. Ha valakinek mégis beszélnétek róla, csúfos kudarcot vallana rátok, és az elárult titok miatt lesújtana rátok a halhatatlan istenek büntetése. Az asszonyok megköszönték a királyné tanácsát, és boldogan tértek vissza ottho­nukba. Már látták maguk előtt gazdagságukat, amely aranykalásszal megrakott aranyszekereken közeledik feléjük. Titkukat senkinek sem árulták el. Vetés előtt lopva megpörkölték a gabonát, és remegő szívvel várták a bő termést. A mezők hamarosan vidám zöld színben pompáztak, de a vetemény karcsú zöld levelei helyett csak gaz meg bogáncs tört fel a földből. Az egész vidéken odalett a termés. Az asszonyok hallgattak, így hát senki se tudta, hogy a bevetett föld miért nem kelt életre a vetést, mint eddig minden évben. Az országban szörnyű éhínség tört ki.A ravasz királyné tanácsára a király követet küldött Delphoiba, kérdezzék meg Apollón jósnőjétől, miért küldtek az istenek. ilyen hallatlan éhínséget az országra. De mielőtt a követ útra kelt volna, a királyné magához hívatta, teleszórta markát arannyal, és így szólt hozzá:- Ez jutalmad első része; ha jól elvégzed, amit parancsolok, akkor még egyszer ennyit kapsz. Ne menj Delphoiba. Indulj el a jóshely irányába, de maradj a közeli erdőkben. Ha majd letelik az az idő, amennyi alatt Delphoiból visszatérhetnél, gyere a palotába, és mondd el a királynak ezt ajóslatot: Az éhínség eltávozik országodból, s néped földjei ismét termést hoznak, ha az istenek megkapják azt az áldozatot, amire vágynak : Phríxoszt és Hellét. A markát melegítő pénztől elkábított követ mindent megígért. Úgy tett, mintha Delphoiba menne, de valójában az erdőkben bolyongott. Majd visszatért a királyi palotába, és elmondta a királynak a rettenetes jóslatot. A király hallani sem akart róla, hogy teljesítse, amit a jóslat követelt. De a mostoha, attól tartva, hogy a király kitart elhatározása mellett, fellázította az éhező asszonyokat. - Menjetek - kiabálta -, és vegyétek rá a királyt, teljesítse a jóslat parancsát, mert különben mindannyian éhen halunk. Én a javatokat akartam, akarja hát a javatokat a király is. Amíg Phríxosz és Hellé élnek, az istenek haragját nem lehet lecsillapítani. Ilyen beszéd után az emberek tömegesen a palota elé vonultak, és követelték, hogy a király teljesítse az isteni parancsot. A tömeg háborgott, kiabált és fenyegetőzött. A királynak engednie kellett. A mostoha éjszakára bezáratta a gyerekeket egy kamrába, nehogy megszökjenek a szertartás elől. Az áldozatbemutatást reggelre tűzték ki.Mindenki hosszúnak érezte az éjszakát. A mostohaanya nem tudott elaludni örömében, hogy másnap végrehajthatja kegyetlen tettét; a királyt a bánata tartotta ébren, s a gyerekek az éjszaka sötétjében egymáshoz simulva alig lélegeztek félelmük­ben. Amint a hajnal sugarai megérintették a látóhatárt, az emberek tömegesen tódultak az áldozati hely felé. A nép elhitte, hogy az áldozat leveszi földjeiről az átkot, s véget ér az éhség és a nyomor. Phríxoszt és Hellét kivezették a kamrából, megkoszorúzták fejüket, és az oltárhoz vitték őket. Phríxosz utoljára körülnézett, majd a kék égre emelte szemét. Tekintetét egy csillogó felhőn pihentette meg, s csodálkozva látta, hogy a felhő nőttön-nő, aztán leszáll a földre, ellepi az embereket, az oltárt, s őt magát meg Hellét is. A hófehér ködből egy aranyos kos ugrott ki, s letérdelt a rémült Phríxosz és Hellé elé. És a köd­ben megszólalt a gyermekek istenanyjának halk hangja: - Gyermekeim, eljöttem, hogy megmentselek benneteket. Üljetek rá a kosra, és ne féljetek semmitől.Phríxosz felbátorodott, megsimogatta az aranyos fényt sugárzó csodálatos állatot, majd felült a hátára, és belekapaszkodott a szarvába. Húgocskája, Hellé, mögéje ült. Az aranygyapjas kos magasba emelkedett, és sebesen repülve vitte a gyerekeket egyre messzebb a gonosz királynétól és az áldozati oltártól. - Fogózzatok erősen - hallották a gyerekek anyjuk hangját, mintha nagy távol­ságból jönne. Így szálltak tova a reggeli égbolt végtelen csendjében. Az aranykos úszott a levegőben, mint a madár. Lent a földön csodálkozva állt meg egy-egy vándor, kezéből ernyőt formált, föltekintett a magasba, és még jobban elámult, mert azt hitte, hogy új nap jött fel az égre. A kos aranygyapja beragyogta az egész égboltot. A gyerekek átrepülték a szárazföldet, s alattuk kitárult a sziklás szigetekkel és szú­nyogoknak látszó hajókkal tarkított tenger. Phríxosz erősen átölelte a kos nyakát, és hátraszólt húgának: Vigyázz, húgocskám, ne nézz magad alá a mélységbe, mert elszédülsz és lezuhansz. Hellé szót fogadott bátyjának, és a fölöttük úszó felhőkre emelte tekintetét. Addig nézett a magasba, amíg egyszer csak úgy érezte, hogy a kos az ég és föld között egy helyben lebeg, s a felhők elhúznak mellette. Elszédült a nagy magasságtól és a kos röptének sebességétől. Elengedte az aranygyapjat, lecsúszott az állat hátáról, és zuhant, zuhant lefelé a tengerbe. Phríxosz utánanyújtotta kezét, s már-már ő is el- vesztette egyensúlyát. De aztán keményen belekapaszkodott a kos szarvába, és lejjebb irányította röptét. Húgát azonban már elnyelték a hullámok, s ő nem pillanthatta meg többé. A tengert, amelyben Hellé halálát lelte, róla nevezték el Hellé tengerének, Hellészpontosznak.Phríxosz búsan repült tovább egyedül. Estefelé a látóhatáron hegyeket pillantott meg. Olyanok voltak e hegyek, mint az egymás mellé állított óriások, akiknek fején fehér hósapka csillog a lenyugvó nap vörös sugaraiban. A hegyek lábánál termékeny föld terült el. Az aranykos a vidék legszebb városa felé tartott, és egy márványpalota előtt zöldellő selymes pázsiton ért földet. Phríxosz leszállt a kosról, és körülnézett. A palota karcsú márványoszlopait szőlőindák fonták körül, és négy árnyékos lugas­ban négy szökőkút susogott. Nem egyszerű szökőkutak voltak. Az első friss hideg tejet, a második édes bort, a harmadik illatos olajat lövellt a magasba, s csak a negye­dikből ömlött kristálytiszta víz. De még a víz sem volt olyan, mint máshol. Nyáron jéghidegen, télen langyosan tört fel a földből. Mialatt Phríxosz a csodálatos forrásokban gyönyörködött, az udvarra kijött az ország királya, Aiétész, és behívta a fiút a palotába. Ott megvendégelte, és megkér­dezte tőle, honnan jött. Phríxosz mindent elmesélt. Beszélt mostohaanyjáról, a kegyet­len jóslatról, az aranygyapjas kosról meg arról is, hogyan vesztette el húgát, Hellét. Mivel a király látni akarta az aranykost, Phríxosz a palota elé vezette, s meg­mutatta neki a csodálatos állatot, amelynek fénye beragyogta a gyepet, a fákat és a bokrokat. A király eltakarta tenyerével a szemét, annyira elvakította az erős feny. - A kost feláldozom Zeusznak megmenekülésemért - mondta Phríxosz -, de az aranygyapjat neked ajándékozom, király. Aiétész igen megörült a becses ajándéknak. Az áldozat bemutatása után a kos aranygyapját maga vitte el az Árésznak szentelt ligetbe, és ott aranyszögekkel egy hatalmas tölgyfához erősítette. Aztán megkérte leányát, Médeiát, aki értett a varázs­láshoz, hogy a föld mélyéből megbízható őrt hívjon elő az aranygyapjú vigyázására. Médeia varázsénekeket dúdolt, és varázsigéket mormolt, amíg a liget fái közül elő hem kúszott egy hatalmas tarajos sárkány, amelynek tűzokádó szájában három mérges nyelv csapkodott. A sárkány engedelmesen a tölgy törzsére tekeredett, és éjjel-nappal éberen őrizte a rábízott kincset. Phríxosz Aiétész királynál maradt, és később feleségül vette a király egyik lányát. Évek múltán Phríxosz meghalt, de az aranygyapjú híre, dicsősége szétfutott az egész világon. Az öreg Aiétész király gyakran eljárt a tölgyfához, és tekintete boldogan pihent még, a ragyogó gyapjon. Egy jóslatból megtudta, hogy családját szerencsétlen­ség érné, ha az aranygyapjú elveszne. Így hát örült, hogy kincsét ilyen rettenetes, szörnyeteg őrzi. Pedig sok merész férfiú kísérelte meg elvenni a királytól az aranygyapjat. De akik szárazföldön jöttek érte, azok az Aiétész birodalmát a világ többi részétől elválasztó sivatag izzó homokjában lelték halálukat. Azok, akik a tenger felől akarták megközelí­teni a kincset, hajótörést szenvedtek a veszélyes úton. S ha valaki mégis eljutott Aiétész királyságába, az a serényen őrködő rettenetes sárkány áldozata lett. Mint a nap, úgy ragyogott reggeltől estig, s mint a hold, úgy világított estétől reggelig Aiétész országában az aranygyapjú. A legbátrabb görög hősök élén Iaszóh is útnak indult, hogy megszerezze. De ez már egy másik történet.