Niobé királynő









Történetet mesélek egy önhitt királynőről,ki önnön magával annyira elvolt telve,hogy még gyermekei életét is kockára tette és feláldozta. Niobé thébai királynőnél nem volt boldogabb asszony a világon. Férjének. a lantját csodálatosan pengető Amphión királynak híre bejárta egész Görögországot.Az egyik tengerparttól a másikig. Amikor Thébai falait építették, elég volt, hogy Amphión eljátssza lantján egyik gyönyörű dalát, és a sziklák maguktól szakadtak le a hegyekről. A hatalmas kövek aztán a lant édes hangját követve Amphión elé vándoroltak,és emberkéz segítsége nélkül sorakoztak fallá.Niobé atyja Tantalosz volt, akinek az istenekkel való barátságára igen büszke volt a királynő. A királyi magtárakban színültig állt a gabona, a réteken kövér nyájak legeltek, a palota pénzesládáiba pedig már nem fért több arany és ezüst. Niobénak mindene megvolt, amire ember vágyhat. De legnagyobb bűszkesége mégis hét szép termetű fia és hét gyönyörű lánya volt. Egy napon az áhítatos thébai asszonyok babérágat fontak hajukba, és összegyűltek, hogy Létó istennőnek és két gyermekének, Apollónnak meg Artemisznek áldozzanak. Niobé ingerülten figyelte készülődésüket, majd annyira elfogta a harag, hogy palotájából kíséretével együtt kiment az útra. Arannyal átszőtt pompás ruhája, és váliára omló sűrű, csillogó haja sokkal inkább istennőre vallott, mint halandó asszonyra. És Niobé istennőként is haladt az imádkozó és a szent tüzekbe tömjént szóró thébai nők sorai között. - Megőrültetek ? - kiáltotta- Isteneknek áldoztok, akiket sohasem láttatok! Miért nem nekem mutattok be áldozatot? Hiszen engem jobban ismertek Létónál. A férjem, Amphión, a dicső király. Atyám, Tantalosz király az istenekkel lakomázott, ambróziát evett, és nektárt ivott a halhatatlanokkal. Több kincsem van, mint amenynyit bármelyik istennő valaha is látott. Gyerekem is több van, mint Létónak. Hét fiú és hét lány anyja vagyok, míg Létó csak Apollónnal és Artemisszel dicsekedhetik. Híres nemzetségből származom, mérhetetlenül gazdag vagyok, sok gyermekem van. Nincs istennő, aki boldogabb volna nálam. Ha szerencsém meg is csappanna, akkor is maradna belőle bőven. Hagyjátok el az oltárokat, ne áldozzatok tovább! Imádkozzatok ahhoz, aki megérdemli! Az asszonyok megijedtek a királynő haragjától, kivették hajukból a babérágat, és elhagyták az oltárokat, de útban hazafelé csendes imádsággal engesztelték Létó istennőt Létó pedig egy hegy csúcsán állt, s isteni szemével mindent látott, ami Thébaiban történt. Szíve hevesen dobogott, amikor megpillantotta, hogy Niobé elűzi az áhítatos asszonyokat az oltáraitól. - Gyermekeim - szólt Apollón istenhez és Artemisz istennőhöz -, egy egyszerű halandó asszony megalázta anyátokat. A vakmerő Niobé elkergette oltáraimtói a thébai nőket. Kétszer hét halandó gyermekét fölébetek helyezte, és kinevetett engem! Létó folytatni akarta panaszait, de Apollón felkiáltott: - Hagyj fel a siránkozással, anyám, ezzel csak Niobé büntetését késlelteted. És Apollón meg Artemisz beburkolóztak egy felhőbe, mint valami köpenybe, s elrejtőzve az emberi szemek elől, látatlanul szálltak az azúrkék levegőtengeren át, egészen Thébai falai alá. Itt gyakorolta a birkózást és a harci játékokat Niobé hét fia. A legidősebbik körbe-körbe száguldozott nemes vérű lován, biztos kézzel tartva a tajtékzó állat gyeplőjét. Hirtelen fájdalmasan felkiáltott, és lezuhant lováról. Mellében Apollón nyila remegett. A második fiú tegezcsörrenést, majd nyílsüvítést hallott. Körülnézett, és elborzadt az égen mozdulatlanul álló sötét felhőtől. Megeresztette a kantárszárat, s futásra ösztökélte lovát. De hiába menekült, Apollón nyila a tarkójába fúródott. Niobé két másik fia, mellét egymásnak vetve birkózott. Apollón íjának megfeszített húrja kiröpítette a halálhozó vesszőt, s mind a két fiú egyazon nyíltól találva hullt a földre, és lehelte ki lelkét. Az ötödik fiú testvérei segítségére akart sietni, de alighogy közelükbe ért, halálra sebzetten rogyott le ő is. A hatodik fiúnak a lábát találta el a nyíl. Megpróbálta kihúzni sebéből, de egy másik nyílvessző a torkába fúródott, és a sebből kitóduló vérrel együtt az ifjú élete is elfolyt. A legfiatalabb fiú, kezét égre emelve könyörgött az istenekhez, kíméljék meg az életét. Apollónt meghatotta a látvány, de kilőtt nyilát már nem foghatta vissza. A legfiatalabbik fiú is holtan terült el a földön. A szörnyű gyilkolás híre gonosz förgeteg módjára repült szét Thébaiban. Amphión király a fájdalomtól őrülten kardot ragadott, és szívébe döfte. Niobé kirohant a palotából a város falai elé, ahol hét halott fia feküdt. Zokogva ölelgette őket, csókokkal borította testüket, de a gőg újra fellobbant benne. Könnyes szemét az égre emelte, és felkiáltott: - Kegyetlen Létó, legeltesd csak tekintetedet fájdalmamon, de hiába örülsz, hogy hét fiammal együtt az életemet is eltemetem. Mert így is gazdagabb vagyok nálad! Hét gyönyörű lányom van! Alighogy elhallgatott, nyílvessző süvített át a levegőn, és a Niobé körül álló hét lány egyike holtan hullt bátyja kihűlt tetemére. S Artemisz istennő másodszor is felajzotta íját, és most Niobé másik lánya búcsúzott el az élettől. Hiába futottak szerte, menedéket keresve, a bosszúálló istennő nyilai egymás után leterítették őket. Már csak a legkisebb lány maradt meg, akit Niobé saját testével fedezett, és ruhájával takart. Most először emelte kezét könyörgésre, hogy az istennő legalább ezt az egyetlen gyermekét hagyja meg neki. De még el sem mondta fohászát, amikor a legkisebbik lány is meghalt karjai között. Niobé elárvultan állt halott gyermekei között. Csak a fű susogta körülötte: A halandók közül ki bízhatna az olyan szerencsében, amely halála előtt éri? Mélységes fájdalmába merülve mozdulatlanul nézett Niobé maga elé. Arcából lassan eltűnt a vér, haja elnehezült, a friss szellő már nem borzolhatta fel. Kőarcában kővé vált a szeme, megkövült a karja, lába, s kőtestében kővé dermedtek az erek és bennük a vér. S ekkor hatalmas szélvihar száguldott végig Thébai városán. Felkapta a kővé vált Niobét, és elvitte lűdiai hazájába. A különös, új szikla körül tömegbe gyűltek az emberek, a szikla ma is ott áll, asszonyalakja van, s kőszeméből két patakban egyre folynak a soha ki nem apadó anyai könnyek.Hát így szólt Niobé királynő története.Amit én akkor hallottam, mikor kréta szigetén nyaraltam és a szállodában lévő idős bácsi mesélte el és én most tovább adtam nektek.