Erosz és Pszühé



  

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy király meg egy királyné. Három lányuk közül a legidősebb szép volt, a középső még szebb, de a legfiatalabb valamennyiük közül a legszebb. Pszűkhének hívták. Az emberek messze földről gyalog jöttek el, tengereken és hólepte bérceken keltek át, csak hogy megcsodálhassák Pszűkhé szépségét. S amikor kilépett a palotából, ámulva nézték, mélyen meghajoltak előtte, és ezt suttogták: -Íme, Aphrodité, a szépség és a szerelem istennője elhagyta az Olümposzt, és lejött hozzánk. Emberi szülők gyermeke nem lehet ilyen szép. - Ó, nem, ez nem Aphrodité - mondták mások -, új istennő született, szebb és hatalmasabb Aphroditénél. Hajlongtak előtte, imádkoztak hozzá, és áldozatokat mutattak be neki. Ha Pszűkhé kilépett a palotából, az utcán összesereglettek az emberek, mint nagy ünnepségek idején, és virágot szórtak a gyönyörű királylány lába elé. Aphrodité istennő templomai elnéptelenedtek, a pókok zavartalanul szőtték bennük hálóikat, az oltárokon kihűlt a hamu, és senki sem mutatott be új áldozatot. A templo­mok lépcsőit ellepte a fű meg a gaz. Mindenki Pszűkhét tisztelte, és megfeledkezett Aphroditéről. Az istennő felháborodva figyelte dicsősége hanyatlását, és azt is tudta, hogy az emberek templomokat szándéköznak felszentelni a halandó lánynak. Nem tűrhette tovább ezt a megaláztatást, s ezért magához hívatta fiát, Erószt, hogy az ő segítségével megbüntesse a vakmerő Pszűkhét. Erósz széttárta aranyszárnyát, és nyomban anyjá­hoz repült. Kezében íjat tartott, s tegze láthatatlan nyilakkal volt tele. Akit Erósz nyila eltalált, az olthatatlan szerelemre lobbant, a szerelem pedig egyeseknek örömöt, másoknak bánatot és fájdalmat okozott. - Lenn a földön él egy királylány, akit Pszűkhének hívnak - mondta Aphrodité Erósznak -, olyan vakmerő, hogy istennőként imádat ja magát. Segíts megbüntetni. Feszítsd ki íjadat, és röpíts nyilat a szívébe. De nyilad ne örömöt, hanem szenvedést hozzon neki. Menjen férjhez a leghitványabb emberhez, akit a föld a hátán hord. Megkínzottan és megalázottan senki sem tiszteli majd többé a halandó lányt, az én oltáraimon pedig újra fellángol a tűz, és az áldozatok illata megint felszáll az égre. Erósz engedelmesen bólintott, és elrepült, hogy teljesítse anyja parancsát. A királyi palotához érve elrejtőzött egy fa koronájában, és tegzéből kivett egy nyilat. A palota körül emberek álldogáltak. Várták, hogy a szépséges Pszűkhé kijöjjön.Nem vártak sokáig. Pszűkhé kilépett az ajtón, s szépsége napsugárként ragyogott a tömegben. Erósz íjat markoló keze lehanyatlott, s az ifjú isten elképedve nézte a lányt. Majd visszatette nyilát a tegez be, és elrepült. Most először nem fogadott szót anyjának. Jóllehet mindenki tisztelte és csodálta. Pszűkhét, a gyönyörű királylány nem volt boldog. Kevésbé szép testvérei férjhez mentek, és elköltöztek a szülői házból, míg Pszűkhé kezét senki sem kérte meg, az emberek csak imádkoztak hozzá. A király sejtette, hogy az istenek haragusznak lányára, és ezért Delphoiba ment tanácsért, mitévő legyen. A jóslat ezt mondta: - Öltöztesd lányodat halotti mezbe, ez lesz menyasszonyi ruhája. Vidd fel a palota mögött emelkedő szikla csúcsára, mert oda jön érte vőlegénye, aki nem ember fia, és néha kegyetlen cselekedetekre ragadtatja magát. A királyajóslat hallatára sírva fakadt. Legkedvesebb és legszebb lánya nem emberi szerelemre született. Valami szörnyeteg viszi majd el a kopár szikláról. De nem mert ellenszegülni az isteneknek. Gyászlakomát rendezett, s a lantosoknak megparancsolta, hogy a legszomorúbb énekeket játsszák. Pszűkhét halotti ruhába öltöztette. Amikor kialudtak a fáklyák, és elhallgattak az énekek, Pszűkhé kilépett a palotából. A király, a királyné és az egész nép sírva, jajveszékelve kísérte a szikla lábához. A szikla csúcsára Pszűkhé egyedül ment fel. Odafönn leült, s arcán a szorongás könnyeivel szomorúan nézte a körülötte úszó szürke felhőket. De Zephürosz, a szelíd szél hirtelen széthúzta a felhőfüggönyt, gyengéden karjába emelte a lányt, és a magas szikláról levitte a selymes fűtől, illatos virágoktói tarkálló völgybe. Felszárította könnyeit, s Pszűkhé körülnézett. Előte, egy liget susogott halkan, és a fák árnyékában kristályvizű forrás csillogott. Nem messze egy csodálatos palota állt, falai vert ezüstből készültek, teteje aranyból és elefántcsontból. Pszűkhé félénken elindult a palota felé, melynek kapuja nyitva volt, és színes fény áradt belőle. Vajon ki lakhat ebben a pompás palotában, gondolta magában Pszűkhé. Rálépett az első lépcsőfokra, majd a másodikra meg a harmadikra, felszaladt a lépcső tetejére, ismét körülnézett, s belépett a palotába. Sok termen ment keresztül, de sehol senkivel sem találkozott. Aztán megállt, és a falak mentén elhelyezett becses vázákat és márványszobrokat csodálta. S ekkor egy láthatatlan lény hangja szólalt meg valahol a közelében: - Köszöntlek, Pszűkhé, a palotámban. Minden, amit magad körülül látsz, a tiéd. Ha valami kívánságod van, csak mondd ki. Szolgáim minden parancsodat teljesítik. Pszűkhé fürdőre vágyott. És alighogy kimondta kívánságát, láthatatlan kezek már el is készítették az üdítő illatos vizet. Mire megfürdött, terített asztal várta a leg­becsesebb ételekkel és italokkal. Mialatt Pszűkhé evett, láthatatlan énekes dala és láthatatlan lantosok zenéje hangzott a teremben. Pszűkhé ellágyultan hallgatta az édes zenét, amíg erőt nem vett rajta a fáradtság. A szomszéd szobában megvetett ágyat talált. Kimerülten lefeküdt, de álom nem jött a szemére. A csodálatos palotára gondolt és a férjre, akit a jóslat szerint el kellett fogadnia. És vágyód ni kezdett szülei után, akik bizonyára szomorkodnak miatta. Lassan alkonyodott, s a félhomály sötétséggé sűrűsÖdött. A sötétben Pszűkhé különös neszt hallott, és valaki láthatatlanul az ágyához közeledett. Amikor odaért, megszólalt : - A férjed vagyok, Pszűkhé. Ne félj tőlem. Meglesz mindened, amit szemed-szád kíván. Erről láthatatlan szolgáim gondoskodnak. De engem sohasem szabad megpil­lantanod. Ezért csak éjszaka jövök el hozzád. A különös férj hangja kedves volt és zengő, és Pszűkhé félelme elszállt. Megígérte, hogy ott marad nála, s hogy sohasem kísérli meg felfedni férje titkát. Minden élőlénytől távol, egymagában töltötte napjait Pszűkhé a gyönyörű palotá­ban, és egyetlen vigasza az volt, hogy este eljön hozzá a férje. Pszűkhé szülei nagyon bánkódtak lányuk után, s tudni szerették volna, mi történt vele. Egyre a jóslaton tűnődtek, s attól féltek, hogy Pszűkhét már régen széttépte valami gonosz sárkány. Pszűkhé sorsának híre két nővérének fülébe is eljutott, és mindketten eljöttek a királyi palotába, hogy kesergő szüleiket megvigasztalják. Azon az éjszakán így szólt Pszűkhéhez láthatatlan hitvese: - Kedves Pszűkhém, veszedelem fenyeget bennünket. Nénjeid holnap felmennek a magas sziklára, sírnak és jajveszékelnek majd, s hívni fognak téged. Lehet, hogy meghallod hangjukat, de felelned nem szabad nekik. Pszűkhé szeme előtt felmerült távoli otthonának képe, sírva fakadt, és könyörögve kérte férjét, engedje meg vendégüllátnia nénjeit. Elmondaná nekik, milyen jól megy sora, s öreg szülei nem keseregnének többé elveszett lányuk miatt. Addig kérlelte hitvesét, míg az bele nem egyezett, hogy Pszűkhé meghívja s megajándékozza nővéreit, csak arról nem volt szabad beszélnie, hogy sohase látja férjét. Pszűkhé köszönetet mondott hitvesének, és mindent megígért. Örült, hogy hosszú idő után ismét találkozhat testvéreivel. Pszűkhé nővérei másnap felkapaszkodtak a szikla csúcsára. Hangosan jajgattak, és húguk nevét kiáltozták. Pszűkhé meghallotta őket, és megparancsolta a szelíd Ze­phürosznak, hozza el nővéreit a palota elé. Zephürosz széttárta áttetsző szárnyát, és lehozta a két nővért a szikláról. Pszűkhé átölelte őket, majd szülei felől kérdezőskö­dött, aztán saját sorsáról beszélt; és boldogan nevetett. Nővérei is nevettek, de amikor beléptek a pompás palotába, már csak mosolyogtak. Pszűkhé végigvezette őket a termeken, s az arannyal és drágakövekkel kirakott padlókon járva, testvéreinek a mosoly is eltűnt ajkukról. Pszűkhé megparancsolta a láthatatlan kezeknek, készítse­nek fürdőt, és terítsenek asztalt. Nénjei megfürödtek, majd jóllaktak, olyan ételekkel, amilyeneket még sosem ettek, és szomjukat olyan italokkal csillapították, amilyeneket még sohasem ittak. Az irigység­től sápadtan kérdezték Pszűkhétől: - És mikor mutatod meg a férjedet? Pszűkhé emlékezetébe véste hitvese kívánságát, és nem felelt a kérdésre. De nénjei egyre sürgetőbben kérdezgették, s még ki is gúnyolták. Pszűkhé szabadulni akarván zaklatásuktól, megszólalt : - Az uram még fiatal, naphosszat vadászik, ezért nem tudom megmutatni. Aztán sietve megajándékozta testvéreit arannyal, drágakövekkel, és előhívatta Zephüroszt, hogy vigye vissza vendégeit a földre. Az ajándékok nem szereztek örömet a két nővérnek. Keserű irígység kínozta őket. Az idősebbik így szólt: - Vajon megérdemli-e Pszűkhé, hogy ilyen fényűzés vegye körül, hogy láthatatlan szolgái legyenek, mint valami istennőnek ? Mim, van nekem? Zsugori férjem, aki minden garast a fogához ver, s merő fösvénységből azt sem bánná, ha a feje fölöt elkorhadnának a ház gerendái.- Hát még az én férjem - mondta a húga- Öreg és beteg. Vadászni se jár. A házunkban csak az orvosság és a gyógyfüvek szaga terjeng. Pszűkhé palotáját viszont a drága olaj ak és szagos vizek illata árasztja el. Hát nem mi vagyunk az idősebbek? Miért legyen neki, a legfiatalabbnak mindene, nekünk meg semmink? Jobb lesz, ha a szüleinknék el se mondjuk, mit láttunk. Miért híreszteljük el Pszűkhé boldogságát? Sírva lépték áta királyi palota küszöbét, és azt mondták, hogy szegény Pszűkhét nem tudták megtalálni. Titokban pedig csak arra gondoltak, hogyan árthatnának húguknak. Pszűkhé örült, hogy siker ült megőriznie titkát. Este, amikor a palotára sötétség borult, boldogan hallgatta férje dicséretét, hogy megállta nénjei kérdezősködését.- De vajon a következő alkalommal se árulsz majd el, Pszűkhé? - kérdezte a lát­hatatlan férj. - A nővéreid nagyon irigyelnek, és bizonyára visszajönnek hozzád. Ne beszélj velük rólam, és ne kutasd, ki vagyok. Ha csak egyszer is megpillantod arcomat, örökre elveszítesz, és soha többé nem láthatjuk egymást. Pszűkhé megígérte, hogy szót fogad, és semmit el nem árul. És a nővérei valóban nem sokáig várattak magukra. Néhány nap múlva újra eljöttek. Meg se várták, hogy húguk elküldje értük Zephüroszt. Türelmetlenségükben leugrottak a szikláról, s Zephürosz estükben kapta el őket. így kerültek ismét a Pszűkhé palotája előtt zöldellő pázsitra.Pszűkhé behívta nővéreit, megvendégelte és megajándékozta őket. A két asszony elmesélte, mi történik a földön. - Látnod kellett volna apánkat és anyánkat - hazudták -, mennyire örültek boldogságodról hallván. És ki a férje, kérdezték. Nem láttuk, feleltünk. Pszűkhé csak legközelebb mutatja meg nekünk. Pszűkhé elfelejtette, mit mondott nővérei első látogatása alkalmával, és így szólt: - A férjem nincs itthon. Öreg már, kereskedéssel foglalkozik, és most egy távoliországban van. S már hívta is a lenge Zephüroszt, hogy elvitesse vele testvéreit. Útban hazafelé megszólalt az idősebbik nővér: - Furcsa dolog. Legutóbb azt mondta, fiatal a férje és vadat űz. Most meg azt, hogy öreg és távoli országokban kereskedik. - Talán _nem is látta még - felelte a fiatalabbik nővér -, vagy pedig hazudik nekünk. Elmegyünk hozzá még egyszer, és megtudjuk az igazságot. Az éjszakátszüleiknél töltötték a királyi palotában, és alig bírták kivárni a reggelt.Mihelyt megvirradt, a sziklához futottak, felmentek a tetejére, s Zephürosszal Pszűkhé palotája elé vitették magukat. Szegény kis húgocskánk - kiáltották erőltetett könnyeket sírva -, te nem is sejted, milyen sorsra jutottál. Tudod-e, ki a férjed? A jóslat igazat mondott, nem ember az, mint mi, hanem szörnyűséges sárkány. Pszűkhé riadt tekintete elárulta, hogy még sohasem látta férjét. Nővérei észrevették ijedelmét, és még csak most kezdtek igazában hazudozni.- A pásztorok látták, amint a szikla körül keringett - mondta az egyik. - Borzalom árad belőle, aki ránéz, megbetegszik - szörnyűlködött el a másik. - Biztosan csak arra vár, hogy felhizlaljon, aztán megesz - bizonygatták mind a ketten. - Mitévő legyek? - kérdezte Pszükhé boldogtalanul.- Ne félj - vigasztalták nénjei képmutatóan -, és fogadd meg a tanácsunkat.Készíts az ágyad alá égő olajmécsest, takard le valami edénnyel, hogy a sárkány ne vegye észre a fényt, a párnád alá pedig egy élesre fent kést rejts. Ha majd a szörnyeteg elalszik; világíts rá, és vágd el a torkát a késsel. Ezzel megszabadulsz a fogságából, és mi mindenben segítünk majd neked. Hiszen a testvéreid vagyunk. Pszűkhé megköszönte a tanácsot, és Zephürosszal visszavitette nővéreit a sziklára. A hallott hírektől felzaklatva elkészítette a kést meg a mécsest, és várta, hogy leszálljon az este. A nap végre befejezte égi útját, s eltünt a tengerben. A palota sötétségbe burkolózott, és Pszűkhé hitvese csakhamar megérkezett. :Ma fáradtabb volt, mint máskor, és korán elnyomta az álom., Ekkor Pszükhé leemelte az edényt a mécsesről, és kezébe vette a kést. De amikor rávilágított hitvesére, csaknem felkiáltott meglepetésében. Maga Aphrodité istennő fia feküdt előtte, s aranyszárnya vakítóan ragyogott az olajmécses fényében. Olyan szép volt, hogy Pszükhé felsóhajtott ámulatában. Mécsest tartó keze megremegett, és egy csepp forró olaj az ifjú isten vállára csöppent. Erósz feléb­redt a fájdalomtól, és megpillantotta a föléje hajló Pszűkhét. Szó nélkül felemelkedett ágyáról, és kirepült a sötétbe. A boldogtalan Pszűkhé hiába kiáltott utána, hiába hívta, hiába kérte, hogy jöjjön vissza. Az éjszaka hallgatott körülötte, kiáltására senki sem felelt. Kétségbeesetten kiszaladt a sötétbe, hogy megkeresse férjét. Vakon botladozott a kövek és fagyökerek között, kezét-lábát felsebezték a tüskés bokrok, de hiába szólon­gatta hitvesét, hiába figyelte meg-megállva, nem hallja-e szárnya suhogását. Az éjszaka néma maradt. Erósz anyjához, Aphroditéhez repült, és elmondta, mi történt vele.- Úgy kell neked - mondta haragosan az istennő -, ha rám hallgattál volna, Pszűkhé nem égette volna meg a válladat.· De ha te nem tudtad megbüntetni, majd megbüntetem én. Aztán ágyba fektette fiát, mert a forró olajcsepptől láz hatalmasodott el rajta. Pszűkhé pedig tovább bolyongott a világban, s lelkiismeret-furdalástól és szerelemtől gyötörten kereste hitvesét. A városokban a jövő-menő emberektől, a réteken a nyájukat őrző pásztoroktói, az erdőben a szarvast űző vadászoktói, a tengerparton a hálójukat szárító halászoktói kérdezgette, nem látták-e hitvesét, Erószt. Voltak, akik sajnálkozva csóválták fejüket, mások kinevették, de mindenki őrültnek nézte. Hiszen Erószt még soha senki se látta, bár mindenkit megsebzett már gyönyört vagy bánatot hozó nyila. Hosszú bolyongás után Pszűkhé megérkezett legidősebb nővéréhez, és elpanaszolta neki szomorú sorsát. Nővére úgy tett, mintha sajnálkoznék rajta, de alighogy Pszűkhé kitette lábát a házából, ő is útnak indult, fölkapaszkodott a magas sziklára, és elkiál­totta magát: - Zephürosz, vigyél uradhoz. Méltóbb hitvese akarok lenni, mint Pszűkhé volt. ­És abban a hitben, hogy Zephürosz ismét karjába kapja, levetette magát a szikláról. De Zephürosz ügyet sem vetett rá, s az irigy nővér lezuhant a mélybe, és halálra zúzta magát.Pszűkhé meglátogatta másik testvérét is, és kiöntötte előtte szívét. Ez a nővér is szánakozást színlelve vigasztalta, de közben azon törte a fejét hogyan válhatna Erósz feleségévé Pszűkhé helyett. Amikor Pszűkhé továbbindult, ő is felment a szikla tetejére, és így kiáltott:- Erósz, fogadd be házadba igazi hitvesedet, te pedig, Zephürosz, vigyél le a szikláról! - És levetette magát a mélybe. De Zephürosz őt se hallgatta meg, s így Pszűkhé másik nővére is a szikla aljában lelte halálát. Pszűkhé pedig bánatos szívvel tovább bolyongott, amíg rá nem találtak Aphrodité szolgálói. Régen keresték már. - Itt vagy hát! - kiáltották. - Úrnőnk, Aphrodité istennő megparancsolta, hogy vigyünk elébe. Pszűkhé nem védekezett. Azt remélte, hogy Aphroditénél találkozhat hitvesével .. Elindult a szolgálókkal a hegyekbe, ahol magasan a felhők fölött Aphrodité palotája állt. Az istennő baljós tekintettel végigmérte, és így szólt hozzá:- Már nem ünnepelnek istennőként, Pszűkhé? Hol vannak azok az emberek, akik ajándékokat hordtak és áldozatot mutattak be neked? Erószt, a fiamat erős zár alatt tartom palotámban, ne reméld, hogy megláthatod. Vakmerő engedetlenséged lázt hozot rá. És az istennő megparancsolta szolgálóinak, keverjenek össze búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot. Odaállította Pszűkhét az összekevert óriás maghalom elé, és így szólt hozzá:- ltt zabolázd meg kevélységedet! Estére válogasd át ezt a halmot, és rakd szépen külön az egyes fajtákat. Mire az éj a nappallal találkozik, visszajövök. Ha addigra nem készülsz el a munkával, kegyetlen büntetés vár rád. Az istennő elment, és Pszűkhé leült a halom elé. De meg sem próbálta különválasz­tani a magokat. Nincs olyan ember, aki ezt a munkát el tudná végezni! Bánatosan figyelte a hosszabbodó árnyékokat, és tehetetlenül várta büntetését, amelyet minden perc közelebb hozott hozzá. S amint szomorú sorsán elgondolkodva maga elé meredt, egy szorgalmas kis hangyát pillantott meg a földön. A hangya megszánta a szépséges Pszűkhét. Odahívta társait, és felosztotta köztük a munkát. Az egyik hangyacsoport a búzaszemeket, a másik az árpaszemeket, a harmadik a kölest válogatta ki s hordta kupacokba. Annyian gyűltek össze, hogy a halom hangyabolynak látszott. Magot maghoz raktak, s estére elkészültek a munkával. A nagy halom helyén hét kisebb kupac állt Pszűkhé előtt.Mikor Aphrodité, fején rózsakoszorúval megérkezett az olümposzi lakomáról, dühösen ráripakodott Pszűkhére: - Ne hidd, hogy győztél! Bizonyára nem magad válogattad szét a magokat. Valaki megszánt, és segített rajtad. Annál rosszabb neked; Egy darab fekete kenyeret vetett eléje, és éjszakára rázárta az ajtót. Reggel újra megjelent az istennő, rá se nézett Pszűkhére, úgy adta ki a parancsot: - Látod azt a rétet a folyóparton? Juhok legelnek rajta. Gyapjuk úgy fénylik, akár az arany. Szaladj oda, és hozz nekem egy maréknyit abból a gyapjúból. Pszűkhé engedelmesen futásnak eredt. Úgy érezte, hogy mai feladata sokkal köny­nyebb a tegnapirtál. De amikor a folyóhoz ért, megsajnálta a nádas, és a fülébe súgta: - Ne siess, Pszűkhé. Ilyenkor reggel a juhok igen vadak, halálra öklelnének. Várj délnél is tovább, amíg a nap tüze megenyhül. A juhok akkor lepihennek, s te könnyen összeszedheted a bokrokon fennakadt gyapjúcsomókat. Pszűkhé meghallgatta a jó nádas tanácsát, és elrejtőzött egy fa mögé. Délután a juhok elaludtak. Pszűkhé összeszedte az aranyos gyapjat, és sietett Aphroditéhez.Az istennőnek megvillant a szeme: - Ne hidd, hogy győztél. Valaki biztosan megsajnált, és segített rajtad. Meglátjuk, teljesíted-e a harmadik feladatot is. Itt van egy kristálytál. Merj bele vizet a fekete forrásból. Ott buzog a hegyen, a sziklacsúcs alatt. Pszűkhé elsietett, hogy teljesítse az istennő kívánságát. Éles, síkos köveken kúszott föl a hegyre; amelynek csúcsa alatt a fekete forrás gyöngyözött. Hitvese utáni vágya átsegítette a veszélyes helyeken. Valahányszor feljutott egy-egy meredek sziklára, mindig lábra kapott benne a remény, hogy legalább még egyszer megpillanthatja Erószt, ha sikerül végrehajtania az istennő parancsát. Végül olyan közel jutott a forráshoz, hogy meghallotta a szakadékba zuhanó víz moraját. De hirtelen csaknem kővé dermedt a rémülettől. Lába földbe gyökerezett. A forrást körülvevő üregekből kísérteties sárkányok dugták ki vicsorgó fogakkal meg­rakott teli szájukat, és vérben forgó sanda szemük Pszűkhére tapadt. A zúgó víz hangja óva intette Pszűkhét: - Menj, menekülj innen, amíg nem késő! Ha még egyet lépsz, elpusztulsz. Pszűkhé szemét elfutották a könnyek. Célhoz ért, és mégsem hajolhatott le a forrás­hoz, hogy Aphrodité tálját megtöltse vízzel. Magasan fölötte egy büszke kőszáli sas keringett. Pszűkhé bánata és szenvedése annyira megindította, hogy leszállt a felhők közül, és így szólt: - Hogyan remélhetted, hogy teljesíted ezt a nehéz feladatot? A fekete forrás vize egyenesen az alvilágba, a holtak birodalmába hull alá, és nincs olyan halandó ember, aki akár csak egyetlen cseppjét is felfoghatná. De add ide az edényedet, segítek rajtad. Pszűkhé odaadta a tálat, a sas a csőrébe fogta, s vakmerően a szörnyű sárkányok közé repült. Megtöltötte a tálat a forrás fekete vizével, majd visszaszállt Pszűkhéhez. Pszűkhé boldogan mondott köszönetet, és sietett Aphroditéhez. Óvatosan vitte a tálat, nehogy egy csepp vizet is kiöntsön belőle. Az istennő dühösen felnevetett : - Úgy látszik, valóban boszorkány vagy. De van még egy feladatom számodra. Fogd ezt a szelencét, és menj le az árnyak birodalmába. A szelencét add át Persze­phonénak, és kérd meg, tegyen bele egy kevés gyógyító írt a fiam számára. Te égetted meg, neked kell segítened rajta. A kenőcs nélkül ne kerülj a szemem elé. Nehéz szívvel hagyta el Pszűkhé Aphrodité palotáját. Csak a halott látogathatja meg a halottakat, mondta magában. Aki egyszer leszáll az árnyak birodalmába, nem tér többé vissza az élők közé. És mégis milyen szívesen elhozná a kenőcsöt Erósz sebére. Talán tüzel és fáj a seb, s az is lehet, hogy Erósz jajgat fájdalmában, riadozott Pszűkhé. Gyorsan, gyorsan, zúgott a vér a halántékában. Feldúltan kereste a legrövi­debb utat az alvilágba, s egész testében remegve egy magas toronyhoz jutott. Leugrom a toronyból, és a Halál nyomban elvisz a holtak birodalmába, gondolta magában. Elszántan nekivágott a lépcsőknek. De még a hideg tornyot is meghatotta szenvedése, s a falai megszólaltak : - Állj meg, szegény Pszűkhé. Miért akarsz elpusztulni? Ha meghalnál, és az árnyad leszállna az alvilágba, soha többé nem jöhetnél vissza a földre. Hallgasd meg tanácsomat. Tarts folyton nyugatnak, amíg egy fekete sziklák közé rejtett barlanghoz nem érsz. A barlangból sötét folyosó vezet az alvilágba. De ne indulj el üres kézzel. Vigyél magaddal két mézespogácsát, a szádba pedig kétpénzdarabot tégy. Útközben senkivel se elegyedj szóba. A háromfejű Kerberosznak, az alvilág őrének dobd oda az egyik pogácsát, akkor továbbenged. Amikor a holtak folyójához érsz, vegyen ki Kharón, a révész egy pénzdarabot a szádból. A folyón egy halott öregember úszik majd, feléd nyújtja elporladt karját, és arra kér, húzd fel magad mellé a csónakba. De te ügyet se vess rá. Senkinek se nyújts segítséget alvilági utadon, mert elveszítenéd a pogácsát, amely nélkül már sohasem pillanthatnád meg a napvilágot. Ha majd Perszephoné megtölti a szelencédet kenőccsel, ki ne nyisd, hanem lezárva vidd el Aphroditének. Visszatérőben nyújtsd oda nyelveden Kharónnak a másik pénzdarabot, a háromfejű kutyának pedig dobd oda a másik pogácsát. Ha megfogadod szavamat, minden jól végződik.Pszűkhé köszönetet mondott a toronynak, és elindult nyugat felé. Útközben jó emberektől két mézespogácsát és két pénzdarabot kért. Így jutott el a fekete sziklákhoz, és belépett a barlangba, amelyből az alvilágba vezető út nyílik. Mindent szerencsésen elvégzett, és boldogan lépett vissza a sötétség és az örök hallgatás birodalmából a napvilágra, ahol a madarak dallal köszöntötték. Az útja most már vidáman telt. De egyszer csak erőt vett rajta a kíváncsiság, és nem is tudott másra gondolni, mint a szelencébe zárt csodatevő kenőcsre. Ha éppen csak megnézném a kenőcsöt, gondolta magában, és aztán gyorsan bezárnám a szelencét, biztosan nem történne baj. És mindjárt meg is tette, amit gondolt. De a szelencében nem gyógyító ír volt, hanem halálos alvilági álom. Alighogy Pszűkhé leemelte a szelence fedelét, az alvilági álom szétömlött, és Pszűkhé leroskadt a földre. Ekkorra Erósznak már behegedt a sebe, és igen vágyódott hitvese után. Körültekin­tett, nem látja-e meg valahol, és nyomban meg is találta, amint halálos álomba merülve feküdt a földön. Az ifjú isten széttárta aranyszárnyát, és leszállt hitveséhez. Gondosan letörölte róla az alvilági álmot, és visszazárta a szelencébe. Nyilának hegyével finoman megszúrta Pszűkhét, hogy felébredjen, majd visszarepült Aphrodité­hez. Előbb akart a palotájába érni, mint Pszűkhé. De most már Pszűkhé is sietve vitte a szelencét Aphroditének. Erósz kérte anyját, bocsásson meg Pszűkhének, de az istennő hajthatatlan maradt. Csak amikor Zeusz, az istenek ura is közbenjárt Pszűkhéért, akkor fogadta Aphrodité kegyébe. Zeusz elküldte Hermészt, hozza fel Erósz hitvesét az Olümposzra, és maga nyújtva át fieki a nektárral teli serleget, halhatatlanná tette. Az Olümposzon aztán fényes lakodalmat ültek, amelyen valamennyi isten ösz­szegyűlt. Isteni eledelt, ambróziát ettek, isteni italt, nektárt ittak,és a Múzsák édes énekszóval mulattatták őket. Hát így történt Erósz és Pszűkhé története. És a szerelem és a férje iránt érzett olthatatlan vágy átsegítette minden akadályon, hogy elnyerhesse végső jutalmát és férje mellett megkapja a megérdemelt helyét. És ugye gondolod, hogy Zeusz segítsége nélkül nem tudott vona Pszűkhé célt érni, mert Ő volt a hangyaboly, a jó nádas, a sasmadár, és a torony is.Ezért volt az mikor Pszűkhét mint unoka menyét köszöntötte kedvesen rákaccsintott. És Pszűkhé mindent megértett. És ugye Te is érted??